Első rész - Újra otthon

Sziasztok! 
Itt lenne a blog első része, remélem tetszeni fog. Ha igen, akkor iratkozzatok fel, vagy jelezzétek egy hozzászólással! 
Jó olvasást!

XO XO, B.,P.,H.

Csak ült az ágyon, szembe velem, szótlan volt, ami egyre jobban idegesített. Csak a légy zümmögését lehetett hallani, ha lett volna, de még az se zavarta meg a megszűnni nem akaró csendet. Kint már sötétedett, bent pedig az íróasztali kislámpa adott pislákoló fényeket.
- Mondj már valamit. Kérlek. - nem bírtam ezt az állapotot. Tudtam, hogy borzalmasan rossz dolgot tettem, amiért még meg fogok fizetni. Lehet, elüttet egy kocsival, vagy hagyja, hogy belehaljak a bűntudatomba. Inkább a gyors halál, mint a szenvedés.
- Jó. Megbocsátok. Nem haragszom. - nagy szemeivel felpillantott, majd vetett rám egy ártalmatlan mosolyt. Belül egy hang azt sugallta, hogy ez biztos csak átverés. Ezek után még én se gondoltam, hogy meg fog bocsátani. Majd pont Ő? Talán beütötte a fejét? Elmosolyodtam enyhén, hogy lássa az örömöm, bár nem voltam benne biztos, hogy beveszi. Végül felállt, odasétált hozzám és megölelt.
- Szeretlek.

*Visszatekintés*
Három hónapja hogy eljöttem New York-ból és bejártam Európát. Az egész nyarat utazgatással töltöttem, remélve, hogy sikerül elfelejtenem minden rosszat. Utoljára a búcsú bulin beszéltem Destinyvel, azóta egy szót se. Nem írt, nem hívott. Vajon a történtek miatt? Az lehetetlen, nem tudhatja. De most már a vonaton ülök, úton hazafelé és a rossz emlékek, tettek közé. Nincs visszaút.
Vajon, hogy fogok ezek után szembe nézni a legjobb barátnőmmel? Mit fogok mondani neki, hogy ne derüljön ki a titkom? Vagy lehet, hogy ez inkább egy átok. Nem akarom elveszíteni Destiny-t, soha. Egy sóhaj csúszott ki a számon.
- Kellett nekem felkavarni az álló vizet. - motyogtam halkan.

Az órák most gyorsabban teltek. Már nincs messze New York és ezzel együtt a találkozás sincs messze ami elől úgy menekültem. Nem tudom, hogy képes leszek-e ezek után Destiny szemébe nézni és egyenesen a képébe hazudni.
A vonat motorja leállt, s ahogy kinéztem az ablakon, láttam a Grand Centralt. A gyomrom görcsbe rándult, mikor kiléptem a vagonból.
Amikor leszálltam nem kellett sokat keresgélnem, a tekintetem egyből összeakadt Destinyével. Nyeltem egy nagyot, majd felvettem a boldog, műmosolyomat és odaszaladtam megölelni a barátnőmet.
- Faith! Végre itthon vagy! El se tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál már! Mesélj el mindent egytől-egyig!  Milyen volt Európa? Merrefelé voltál? Pasik? Láttál helyes pasikat?... - és a többi monoton kérdés. Próbáltam minden kérdésére válaszolni, de alig tudtam szóhoz jutni, annyi mindenről beszélt. Elmesélte, hogy James-szel nemrég lefeküdtek, Destiny-nek ez volt az első alkalom.
Egy örökké valóságnak tűnt az út a barátnőmék lakásáig. Nagy volt a forgalom, a vezetők beszóltak, kiabáltak egymásnak. Alig figyeltem Destinyre, végig a magam kis gondolataival voltam elfoglalva.
- Figyelsz te rám egyáltalán? - vonta fel a szemöldökét.
- Persze, igen. - hazudtam.
- Jó, akkor mit mondtam? - pár perc néma csend lepte be a kocsit. - Na, ennyi! Lebuktál! Szóval, anya és apa elváltak és… - megint nem figyeltem rá. Tudom, hogy ez egy elég nehéz időszak lehet neki, de jelenleg nincs kedvem a bajaival törődni, csak aludni szeretnék végre.
Megállt a kocsi egy óriási épületnél. Mikor kiszálltam kicsit ismeretlen volt a környék, aztán eszembe jutott, hogy amíg én nem figyeltem D.-re, ő elmesélte, hogy elköltöztek.
A hallban a londiner elvette a cuccaimat és felvitte őket a lakásba. A lift az előszobába nyílt, ezután a nappali jött. Mellette az ebédlő és a konyha volt, egy hosszú folyosó végén D. anyukájának a szobája és a hozzá tartozó fürdőszoba. Az emeleten a gyerek- és vendégszobák, fürdőszobák és egy kisebb nappali volt.
A lakás szokatlanul halk volt. Ez Destinyre nem jellemző, ő mindig is az a nyüzsgős fajta volt. Nyugtalanító volt ez az érzés. Talán… Nem kizárt, hogy rájött volna. Mit csináljak? Kérjek bocsánatot?
-Destiny én…
Ekkor hirtelen felkapcsolódott a villany és szembe találtam magam a barátainkkal és James-szel, akik azt kiabálták, hogy "Üdv újra itthon Faith!".
Nagyon meglepődtem, váratlanul jött az egész. A lányok sikítva rohantak oda hozzám és egyszerre megöleltek. Elmosolyodtam, de még most se voltam megnyugodva. James-szel szemeztem, amíg D. ki nem húzott a lány tömeg közül.
- Na, meglepődtél? - mosolygott.
- Igen, nagyon. Egyáltalán nem számítottam erre.
- Mégse vagy annyira boldog.
- Csak fáradt vagyok. - vágtam rá.
- Hozok valami piát.
- Már nem iszom. Inkább egy kis vizet szeretnék. - Destiny csak bólintott, majd elment, elveszett a tömegben. Hátulról két kart éreztem meg a derekam körül.
- Örülök, hogy hazajöttél. Te is úgy hiányoltál engem, mint én téged? - suttogta a fülembe, miközben ajkát kicsit végighúzta rajta. Kirázott a hideg.
- James, nem miattad jöttem haza. Destiny a barátnőd és szeretitek egymást. Amúgy pedig milyen volt lefeküdni vele? Remélem nem az én nevemet nyögted szex közben. - próbáltam enyhén bunkóra venni a figurát, hogy észrevegye, hogy azaz egy alkalom nem fog többet előfordulni. Mire James megszólalhatott volna, addigra visszaért D. is. Átnyújtotta a vizet, James pedig átkarolta őt.
- Miről beszélgettetek? - kérdezte James szemeit fürkészve.
- Faith éppen most kezdte el mesélni milyen volt Európában. - mondta James.
- Ó, tényleg még nekem se meséltél el mindent! Milyen volt Franciaország? És Anglia? Spanyolországot se hagyd ki! - nyüzsgött mellettem D., mint akit puskából lőttek ki. Mondtam nekik néhány dolgot, ami gondoltam érdekli őket.
A tömeg többi tagjával is beszélgettem aztán hamarosan vége lett a bulinak. Anya elém küldött egy taxit, amivel hazamentem, eközben Destinyék arról csevegtek James-szel, hogy milyen furcsa lettem. 

Egész éjjel forgolódtam, nem bírtam nyugodtan aludni, egyfolytában járt az agyam. Nem tudtam megszűntetni a hangokat a fejemben. Kikeltem az ágyból és a konyhába mentem, hogy igyak egy kis vizet. A konyha pulton észrevettem egy boros üveget. Nagy volt a csábítás. El akartam venni és meginni az egészet. Lassan nyúltam az üvegért, hogy elvegyem. A fele már elfogyott, biztos anya iszogatott belőle. Vettem le egy poharat és tele töltöttem. Egy ideig nézegettem, forgattam az üvegpoharat, aztán végül inkább kiöntöttem a benne lévő folyadékot. Büszke voltam magamra, hogy nem engedtem a csábításnak, hogy ellenálltam. De vajon meddig bírom még?

Másnap reggel az ébresztőm idegesítő pityogására ébredtem. Az első nap az iskolában. Nem akartam visszamenni a suliba, a többiek közé, Destiny és James közé, hogy ismét csak megjátsszam magam. Úgy éreztem mintha nem haza, hanem egy idegen helyre érkeztem volna. A legjobb barátnőmnek nem árulhatom el, nem beszélhetem meg vele a legnagyobb titkomat. Viszont nem tudom meddig bírom még magamban tartani.
Lassan megreggeliztem, majd megkerestem az iskolai egyenruhát. Összefogtam a hajam egy copfba, tettem fel magamra egy kis enyhe sminket és végül elindultam. Volt még bőven időm, így inkább gyalog mentem.
A telefonom képernyőjét bambultam, mikor neki mentem valakinek.
- BB-bocsánat. Nem figyeltem. - fel se néztem az illetőre csak próbáltam gyorsan összeilleszteni a telefonom, ami darabokra hullott. Éppen már a hátlapért nyúltam mikor összeért a kezünk. Ekkor néztem bele gyönyörű kék szemeimbe.
- Én sajnálom, nem figyeltem. Tessék. - nyújtotta át a telefonom hátlapját, aztán felsegített.
- Köszönöm. - mosolyodtam el enyhén.
- Kiengesztelésképpen meghívhatlak egy kávéra?
- Örömmel. - egy közeli kávézóba mentünk.
- Amúgy be se mutatkoztam, Connor vagyok. - mosolygott és a válaszomra várt, de én nem szóltam semmit. - Szótlan vagy. Van ennek valami oka?
- Fáradt vagyok. Tegnap későn értem haza. - leültünk egy asztalhoz. Elmondtam neki, hogy bejártam a nyáron Európát, aztán ő is mesélt nekem egy-két érdekes történetet. Beszélgetésünket a telefonom zavarta meg.
- Sajnálom, rohannom kell. Köszönöm a kávét. - kicsit elmosolyodtam, majd kiviharoztam az utcára. Nem akartam az első nap már is elkésni az iskolából. Fogtam egy taxit, lediktáltam a címet, s már úton is voltam felé.

Az iskola körül nagy volt a nyüzsgés, a barátnők egymás karjaiba ugrottak, a szerelmesek csókolóztak. Minden úgy volt, mint eddig. Meg voltak a csoportok is. Nem meglepő, hogy én Destinyék menő csoportjába tartoztam. Valamilyen oknál fogva a suliban mindenki imádott, felnézett ránk, példaképnek, a srácokat pedig álom pasiknak tartották. Hogy miért? Fogalmam sincs. A mi kis csapatunk egyáltalán nem a jó tettükről volt híres. Mindenkit bántottunk, szívattunk, kikészítettünk. Ha tehettük folyton bulizni mentünk, ittunk, drogoztunk, szexeltünk, ettől függetlenül jeles tanulók voltunk, vagyis a nagy részünk. Jó volt a társaság, régen imádtam velük lenni, de mára ez megváltozott. Legszívesebben messziről elkerültem volna őket, de nem tehettem.
A lépcsőn ott ültek az említett barátaim. Destiny James ölében ült, úgy falták egymást, mellettük pedig Tristan és Brad. Lassan odasétáltam hozzájuk, majd leültem melléjük.
- Ma kávéztam egy fiúval. - szakítottam félbe a beszélgetésüket. Egy kis ideig csendben voltak, de aztán D. megtörte azt.
- Ez remek! Végre bepasizhatnál már! És ki volt az a szerencsés? - mosolygott izgatottan.
- Connor.
- Connor Ball? - néztek felém Tris-ék.
- Nem tudom a vezetéknevét. De miért olyan fontos?
- Új a suliban. Még az anyám előző palijának a gyereke. - magyarázott Brad. - Na, várj, mutatok egy képet. - a telefonja képernyőjét szinte már az arcomba nyomta. - Ő az?
Egyből felismertem a gyönyörű kék szemeiről.
- Igen, igen ő az. De amúgy D. nem fogok vele járni, csak hogy képben legyél. Nem akarok most fiút egy ideig. Csakis a jövőmre szeretnék koncentrálni. - ez volt az utolsó mondatom, mielőtt fogtam magam és bementem az épületbe. Furcsán és hülye grimaszt vágva néztek utánam.
- Na, belé meg mi ütött? - kérdezte felvont szemöldökkel Tris.
- Mióta hazajött ilyen. Tegnap azt mondta, hogy már nem is iszik. Vissza kéne hoznunk a régi Faithet.
- Igazad van. Sokkal jobban szerettem, amikor még vadabb volt és bármikor belepiszkálhattam. - harapott az ajkára Brad mire D. szemét forgatva a vállába ütött játékosan.
- Állj le Brad. - nevetett Tris. - Majd megtanítjuk Faith-nek, hogy nem hagyhat csak így el minket, nem teheti ezt velünk, mintha már nem is lenne a barátunk.

Az órák elég lassan teltek. Destiny egész nap furcsa volt velem, hozzám se szólt és csak pofákat vágott. Tudtam, hogy készül valamire, de mégis mit tervezhet? A folyosón összefutottam Connorral, akivel beszélgettem egy kicsit, majd mindketten visszamentünk az utolsó óránkra. Alig vártam, hogy kicsengessenek és hazamenjek.
- Szia, cica. - mosolygott széles vigyorral Con, aki a kapu melletti falnak támaszkodott. Csak mosolyogva szemet forgattam és tovább mentem, mire ő követett.
- Mit szeretnél? -  pillantottam hátra rá a vállam felett.
- Legszívesebben azt mondanám, hogy téged, de egyelőre most csak hazakísérni. - vigyorgott.
- Vicces vagy. Ja, nem mégse.
- Tökre igazat mondtam, de nem akarok nyomulós lenni, nem vagyok olyan.
- Áh, dehogy. - nevettem fel. - Nézd, nagyon rendes és aranyos vagy, de most nem szeretnék pasit egy ideig. Barátok lehetünk, viszont annál többek nem, rendben? - a mosolya kissé lekonyult és már a tekintete se volt vidám.
- Na és ha Destiny megtudná, hogy mit csináltál a búcsú bulidon? - megfagyott bennem minden, úgy éreztem a szívem hirtelen leállt ettől a mondatától.
- Nem tudom miről beszélsz...
- Óh, dehogyisnem! Láttalak a konyhában. És mindketten tudjuk, hogy nem egyedül voltál ott. - a mosolya újra megjelent. - Szóval akkor mikor is lesz a randink?
- Zsarolni próbálsz? Miért nem tudod elfogadni, hogy nem akarok randizni veled?!
- Nem zsarollak, csak szerintem D.-nek tudnia kéne az igazat. Tudod Faith, imádok beszélni. Mindenről. Néha többet is, mint amennyit kéne, és ezért van az, hogy általában nem tudok titkot tartani sokáig. - nevetett fel enyhén. Szórakoztatónak találta ezt a helyzetet. - Én most csak felajánlom, hogy nem mondom el a barátnődnek, amit láttam, ha összejössz velem. Mit szólsz? - őt néztem, nem tudtam mit mondani. Le voltam döbbenve. Mégis hogy láthatott akkor? Nem tudtam, hogy figyelt valaki. Az a srác, akivel ma reggel találkoztam tényleg ez a féreg lenne?
- Tik-tak ketyeg az óra. Holnap reggelig van időd eldönteni. - mondta Connor és egy sunyi mosolyt eresztett felém, ami már kezdett undorító vicsorgássá torzulni.
Lefagytam. Hogy mi? Ez nem lehet. Ez lenne a büntetésem? Nem bántam volna, ha ebben a pillanatban ámokfutó terroristák rohannának be és lőnének le.
- Akkor holnap cica. - kacsintott majd sarkon fordult és elment.
- Dögölj meg! - sziszegtem, amit nem hallott meg.
Ökölbe szorítottam a kezem és a falba vágtam majd a földre rogytam. Ezt elcsesztem.